Szerencsésnek mondhatja magát az, akinek a munkája egyben a szenvedélye is. Erős Gábor is azok közé tartozik, akiknek ez megadatott. Az aktív sporttól tavaly év végén visszavonuló játékvezetővel, pályafutásáról beszélgettem.
- Huszonkét év után tavaly év végén befejezted az aktív sportpályafutásodat…
Az a szabály, hogy abban az évben, amikor betölti egy játékvezető a negyvenötödik életévét, akkor bizonyos szinten már nem működhet tovább. Én a legmagasabb szinten voltam már 2003-tól. Idén szeptemberben töltöttem a negyvenötöt, ezért decemberben vége szakadt a játékvezetői pályafutásomnak.. Dolgozhatnék még, a megyei első osztályban, de az ettől a szinttől visszalépés lenne számomra. Az már nem motivál engem,motiváció nélkül pedig nem szeretném csinálni. Úgy gondolom, hogy ennyi idősen már nem kívánok FIFA kerettagság után visszalépni a megye első osztályba. Az ember inkább a szakmai tapasztalatát akarja majd átadni.
- Az ember gyerekként mindig álmodozik és vágyakozik valamilyen pályára. Te az lettél, ami szerettél volna lenni?
Elképzeltem magam más vonalon is, de a sport kitöltötte az életem nagy részét, hiszen annak idején a Balassa Bálint Általános Iskolában sport tagozatra jártam. Az akkor még elég kemény volt, felvételizni kellett, hogy az ember bekerülhessen a sportosztályba. Többféle sportot is űztem, de én nagyon szerettem a labdarúgást, viszont az iskola profiljában nem nagyon szerepelt ez a sportág, ezért csak fél évet fociztam Debre Péter bácsinál sajnos több nem adatott meg nekem mert az iskola által előírt sportban kellett szerepelnem. A labdarúgás viszont mindig ott volt a fejemben, valahogy mindig közel szerettem volna kerülni ehhez a sportághoz. Elvégeztem a játékvezetői tanfolyamot a Budapesti Labdarúgó Szövetségnél és utána elkezdtem a játékvezetői pályát. Aki a sportból jövő ember azért az megtanulja, hogyha valamit akar csinálni, azt csak úgy lehet, ha teljes erővel odarakja magát. Megpróbáltam itt is kitűzni magam elé olyan célokat, amelyek teljesíthetőek. Nem olyan célt kell kitűzni, ami nagyon távoli, mert azt nem biztos, hogy eléri az ember és nem lesz sikerélménye, viszont ha közeli ez a cél és eléri, akkor az egy siker, és ez még erőt ad a továbbiakra. Mindig csak följebb raktam azt a bizonyos lécet, amíg el nem érkeztem odáig, hogy az NB I-es országos keretbe kerültem. Ott már megvolt bennem a vágy arra is, hogy a nemzetközi FIFA kötelékében legyek. Sikerült azt is megugrani.
- Abban, hogy ezt a pályát választottad a szüleidnek mennyi szerepe volt?
A szüleim nem sportoltak sohasem versenyszerűen, bár édesapám evezett. Kétszer le is evezett a Fekete-tengerig. Igaziból nem köteleztek engem arra, hogy mi legyen belőlem. Ők mindig egyre figyeltek, hogy tisztességgel, becsülettel felneveljenek, és amit én szeretnék, azt csináljam. Ne ők próbáljanak engem irányítani valahova, hanem, amit én kitalálok és szeretnék azt csináljam, de akkor azt szívvel lélekkel és teljes gőzzel. Édesanyám azt mondta, nem akar egyik héten kardot venni a másik héten meg focilabdát.
- Emlékszel arra, melyik volt az első meccs, amit láttál, és ami hatott rád?
Nagyon sok mérkőzést láttam, sorolhatnék itt jó párat, de igaziból, ami nagyon megfogott engem, az az 1982-es magyar válogatott spanyolországi meccsei, azok azért úgy megmaradtak bennem. Azok a pillanatok elraktározódtak az emberben. A másik, ami hatott rám, hogy állandóan kint voltam a Hunyadi utcában és fociztam a többiekkel szinte minden nap.
- Ezek szerint a közösség is hatott rád…
Azt tudni kell, hogy nálam ez egy elég érzékeny pont, mert én mindig a csapatjátékban hittem. Nálam alap dolog a közösség és a csapat, imádom a közösségi embereket, a munkám is olyan, ahol fontos az emberekkel való kommunikáció. Főleg a csapatsportban megtanulja az ember, hogy mi az, hogy csapat és mi az, hogy egy irányba menni. Ezen belül a játékvezetés meg még inkább megtanít erre. Bárhova mentünk a játékvezető társaimmal, mi csak egymásra számíthattunk. Mondhatnám ha nem egy felé húzzuk azt a bizonyos evezőt, akkor nem megy a hajó.
- Mindenki ugyanakkora munkát fektetett ebbe?
Azon a szinten, ahol én voltam, a munkát, azt mindenkinek hozzá kellett tennie. Kollégáimmal akikkel én együtt vezettem a mérkőzéseket- Kassai Viktor, Vámos Tibor-mindegyikünknek hozzá kellett rakni a magunk részét. Nagyon szigorú ellenőrzésünk volt, polár adatokat kellett kitölteni naponta. Már 2006-ban polár adatok voltak amiket az edzéstervemben rögzíteni kellett. Azokat küldtem ki a nemzetközi szövetséghez, elemezték és küldték vissza az edzésterveket. Pszichológiailag és orvosilag is ellenőriztek folyamatosan minket. Ez egy elég komoly és profi rendszer. Az, hogy az ember beletegye a munkáját, alap dolog, különben nem tudtam volna odajutni ahová sikerült eljutnom,Olimpia,Világbajnokságok Eb-k és számtalan nemzetközi kupa mérkőzés.
- A mostani felnövekvő generációban is megvan ez a sport iránti vágy? Hogy látod a sport a helyzetét a fiatalok körében?
Roppant nehéz a helyzet. Ha valaki sportol és mozog abba energiát kell fektetni. Nyilvánvaló, sok embernek kényelmesebb az, hogy leül a számítógép elé és ott játszik a FIFA 2017-tel vagy bármilyen más számítógépes programmal. A mai fiatalokat elég nehéz kimozdítani abból a komfortzónából, amiben élnek. Többségükben nincs meg az az ambíció, mint ami bennünk volt. Nagyon nagy a felelőssége ma az edzőknek és a mai egyesületi vezetőknek, hiszen azokat a körülményeket kell megteremteni és azokat a dolgokat kitalálni, hogy a gyerekek jöjjenek és szeressék csinálni amit választanak. Ma már annyi olyan dolog van és kísértés, ami elviszi a gyerekeket a mozgás világából. Talán ez a mai társadalom egyik legnagyobb problémája, és erre kell megoldást találni, hogy hogyan lehet elérni a fiataloknál, hogy igenis sportoljanak, mozogjanak és ezáltal megőrizzék az egészségüket. Abban egész biztos vagyok, hogy amikor volt a rákbetegségem, ha én nem sportolok és ettől nem olyan állapotban van a szervezetem amilyenben volt, akkor nem biztos, hogy mi itt beszélgetünk. A felépülésemben ennek ellenére a másik nagy szerep a családomé volt. Tudom ha ők nincsenek akkor talán nem sikerült volna a felépülés. A családomnak ebben csakúgy mint az elért sikerekben szintén nagyon nagy szerepe volt.
- Szerinted mivel lehet ösztönzi a fiatalokat arra, hogy sportoljanak?
Egyrészt azzal, hogy megismerheti az ember a saját szervezetét a sport által, mit bír a szervezete mozgásügyileg, mennyi a teherbírása. Másrészt nagyon jó a közösség, állandó kontaktusban van az ember a társaival, csapatmunkára tanít. A legfontosabb az, hogy az ember mozog, önuralmat tanul, kicsit kiszakad abból a gépies világból, ami körülveszi. Én félek attól, hogy korunk egyik legnagyobb betegsége az elgépiesedés lesz. Sok esetben már szinte azt sem tudják sokan mi az, hogy lojalitás vagy szeretet, és ebben vastagon benne van az elgépiesedett világ.
- Sok világversenyen jártál. Nyilván sok olyan pillanat van, ami igazán meghatározó és emlékezetes volt számodra. Ki tudsz emelni közülük?
Egy olyan pályafutást tudhatok magam mögött, ami tele van emlékekkel. Azt szoktam mondani a fiataloknak, főleg azoknak, akik egy kicsit el vannak szállva maguktól, hogy vannak, akiknek már van mire visszatekinteni, vannak emlékeik, nekik pedig vannak álmaik. Az álom pedig nem mindig teljesül főleg ha nem is teszünk érte, az emlék meg már egy meglévő dolog. Ezek közül az emlékek közül kiemelni valamit azért nagyon nehéz nekem, mert mindegyik valamiért fontos az életemben. Kimagaslik közülük egy olimpia, egy világbajnokság, hiszen olimpiára nem mindig jut el az ember és minket foci bírókat ugyanúgy kezelnek, mint az aktív sportolókat. Nekünk fizikálisan ugyanúgy ott kell lenni. Mi ugyanúgy versenyzünk a többi bíróval. Nálunk úgy tud valaki előrébb kerülni, ha az előtte levőt a jobb eredményekkel kiüti. Ez egy hatalmas verseny. Az olimpián ott lenni meg tényleg azért volt hatalmas dolog, mert történelmet írtunk. Magyarországról volt már bíró olimpián, de hárman egyszerre soha, arról nem beszélve, hogy mi vezettük az Argentína-Nigéria olimpiai döntőt a Madárfészek Standionban 96 ezer ember előtt. Az egy hatalmas élmény volt. A világbajnokságon való részvétel pedig szakmailag még nagyobb elismerés, hiszen azt tudni kell, hogy a világbajnokságra huszonnégy játékvezetői, trió jut csak ki az egész világról. Az 72 embert jelent. Ez a szám nagyon kevés. Ezért nagyon szigorú és kemény a rosta, amin fokozatosan halad az ember és közben mindig potyognak ki a gyengébbek. Ráadásul egy világbajnoki elődöntőt (Spanyolország-Németország) vezettünk, ami egy elképesztően nagy siker volt. De mégis, amire a pályafutásból leginkább visszaemlékszem, és a legeslegnagyobb sikernek tartom, az a 2011-es BEK-döntő. A világbajnokság után én egy súlyos betegségen estem át, rákos beteg lettem. 2010. szeptember 2-án rosszindulatú daganatot fedeztek fel bennem. Akkor minden összedőlt körülöttem. Lepergett előttem minden. Ebből fölállva 2011. május 28-án már ott állhattam egy Bajnokok Ligája, Barcelona-Manchester meccsen. Az úgy tényleg a toppok-toppja volt.
- Nagyon pörgős életet éltél idáig…
Nehéz, kicsit furcsa lesz, hogy amire akarom arra lesz időm, mert valóban ez egy nagy pörgés volt. Nekem nem voltak hétvégéim, nem volt nagyon szabadidőm, mindent a játékvezetésnek rendeltem alá. Vannak lehetőségeim szakmán belül is és máshonnét is vannak megkeresések. Most ki kell találni azt, amivel kitöltöm a felszabaduló időmet.
Pifkó Szera
