A Szentgyörgymezői Olvasókörben Szirmai Adrienn és Molnár Lajos közös kiállításával vette kezdetét az idei Nők Hava programsorozat. A házaspár most először mutatta meg a nagyközönségnek fotóit, melyeket utazásaik és túrázásaik során készítettek. Érdekes volt látni, hogy bár ugyanazon tájon Adriennt és Lalit is egészen más-más momentumok ragadták meg, mégis mindkettőjük képeiben van közös pont, és ez a minket körülvevő világ és természet szeretete.
- Ez a közös pont már a megismerkedésetek kezdete óta megvan?
35 éve vagyunk házasok. Megismerkedésünk kezdete óta is ez a közös érdeklődés az alapja a kapcsolatuknak. Volt egy időszak, amikor főleg a tengerparti részeket, a mediterrán vidéket részesítettük előnyben. Például Horvátországban a kihalt városokat kerestük, a letűnt idők épületei érdekeltek minket. Majd jött a természetfotózás. Akkor egy rövid ideig videóztam, Adi pedig akkor kezdett el fotózni, aztán amikor megjelentek a digitális gépek, visszatértem én is a fotózáshoz.
- A természetfotózás szeretetét az is erősítette bennetek, hogy már régóta a Szentgyörgymezői Olvasókör természetjáró csapatával járjátok a vidéket?
Igen, főleg velük kezdtük el a környékbeli Pilist járni, és akkor kezdtek el a fényképeink egyre inkább a virágokról, állatokról és a környezetünkben lévő természet szépségeiről szólni.
- Adrienn, a te képeiden egyformán jelen van az állat és a növényvilág…
Én eleve egy őrült állatbarát vagyok, ezért is szeretem őket annyira fényképezni. Ezen kívül még a templomok azok, amik nagyon megragadnak és a rajtuk lévő domborművek, valamint a régi szobrok. Egy templom mindig nagyon misztikus, valami miatt vonz. De kastélyokba is, ha ellátogatunk, mindig azt érzem mintha hazamennék. Amikor összekerültünk érdekes volt, hogy Lali nem szerette a régi bútorokat, tárgyakat és csodálkozott azon, hogy engem mi húz ennyire a régiségekhez. Aztán fölvette ő is a fordulatot és most már nincs ellenére, ha szobrokat vagy templomokat örökítünk meg a fényképezőgéppel az utókor számára. Ezen kívül még a portrék azok, amik foglalkoztatnak. Fantasztikus karaktereket lehet elcsípni a fotó által, az emberekről és az állatokról egyaránt.
- Ebből a történetből is kiderül, hogyan formáljátok egymást és teszitek változatossá és tartalmassá az együtt töltött időtöket…
Abszolút hatunk egymásra. Amikor Adi fotózni kezdett, akkor még én mutatgattam neki, hogy hogyan nézzen ki a fotó, miről csináljon képet. Így egy-két év után egy hullámhosszra kerültünk, hogy most már imádja.
- Lali, nálad miből fakad ez a szenvedély a fotográfia iránt?
Mindig gyűjtő voltam és tulajdonképpen a fotózás is egy ilyen fajta szenvedély. Ha valahova elmegyek és látok valami szép dolgot, akkor azt próbálom begyűjteni, elraktározni és másoknak is megmutatni a fényképezőgép segítségével.
- Régen mennyire korlátozta ezt a gyűjtőszenvedélyt a technika, és hogy segíti most a digitális világ ezt a mániádat?
Régen egy egyhetes vagy egy három-négynapos túrára vagy nyaralásra elment az ember két tekercs filmmel és ez azt jelentette, hogy ezeken az utazásokon maximum csak ötven-hatvan képet tudtunk készíteni. A mostani digitális korszakban viszont már bátrabbak lehetünk, így amit érdekesnek találunk, azt több oldalról meg tudjuk örökíteni. Ezáltal könnyebb kiválasztani azt az egyet, amely leginkább megmutatja a befogadónak, hogyan láttuk mi akkor és ott a természetet. Ezért fotóinkat soha sem kell manipulálnunk. A képeken úgy lehet látni a természetet, ahogy akkor minket fogadott a táj, mindenféle retusálás nélkül. Mindkettőnket az mozgat, hogy egy olyan pillanatot ragadjunk meg és vadásszunk le, ami másokat is csodálatra késztet.
- Minden esetben vissza tudja adni a fotó az akkor és az ott pillanatát?
Nem. Nagyon sokszor van olyan, hogy amit mi a természetben látunk és megtetszik nekünk az otthon már nem ugyanúgy mutat a képen és nincs meg az a varázsa, amit akkor adott nekünk a pillanat. De már ritkábban ér csalódás minket mint a kezdet kezdetén. Ennek van egy fordítottja is, mert van, hogy csak úgy csinálunk egy fotót és otthon döbbenünk rá arra, hogy milyen gyönyörű volt odakint. Mi mindig a pillanat varázsát és hangulatát szeretnénk megörökíteni.
- Mindig színesben gondolkodtatok?
Igen. Bár nagy divat mostanában a fekete-fehér, de mi nagyon kevés képet készítettünk idáig így. A kiállításunk megnyitóján Szekeres János mondta nekünk, hogy a képeink nagyon jók és főleg egyik-másiknál javasolta, gondolkodjunk fekete-fehérben, mert még jobban kiemelnék a témákat a sötét és világos tónusok. De ez már egy következő lépés számunkra.
Pifkó Szera
