Képeivel Esztergomban legutóbb tavaly szeptemberben találkozhattak a fotózás szerelmesei a Duna Múzeumban. Radócz Balázs 1997-től tagja az Esztergomi Art Fotóstúdiónak, 2006-tól az Esztergomi Művészek Céhének, 2008-tól pedig a Magyar Fotóművészek Szövetségének is. Vele beszélgettem.
- Tavaly szeptemberben, a Duna Múzeumban negyvenedik születésnapod alkalmából Retrospektív címmel nyílt kiállításod, amely összegezte eddigi fotográfusi pályafutásodat. Ez meglepő volt számomra, hiszen általában ebben a korban még nem szoktak ilyen kiállításokat csinálni a művészek…
Inkább visszatekintő, de a felvetés jogos. Vannak az ember életében olyan mérföldkövek, amikor egy kicsit visszanéz arra, mi is történt vele eddig. Nálam a negyvenedik életévem elérése volt egy ilyen jó indok arra, hogy visszatekintsek honnan-hova jutottam a fotózásban.
- Nyilván nagy az anyag, amiből válogatnod kellett. Nehéz volt összeállítani, milyen fotográfiák kerüljenek a falakra?
Sajnos nincs Esztergomban egy olyan galéria, amely ennek a célnak igazán megfelelne. Szerencse, hogy a Duna Múzeum pártfogolja a helyi és környékbeli művészeket azzal, hogy olyan kiállítóhelyet biztosít számunkra, amely rendelkezik megfelelő infrastruktúrával. Viszont a hely kicsi, és a fő profiljuk nem az ipar- és képzőművészeti kiállítások szervezése és rendezése. Bármerre megyünk az országban szinte mindenhol vannak komoly kiállítóterek, de sajnos ez Esztergomban hiányzik.
- Több mint tizenöt éve készítesz fotográfiai sorozatokat, melyekről azt vallod, hogy vég nélküliek. Mit jelent ez pontosan?
Mi itt a Földön úgy gondolkodunk, hogy mindennek van vége, ezért nehezen tudjuk értelmezni például az űr végtelenségét. Az én sorozataim azért vég nélküliek, mert bennem soha sem fog megszűnni az, ami ezeknek a fotóknak a megszületését mozgatja. Ezt leginkább a Naturál Corpus sorozatom adja vissza.
- A képeidre jellemző az, hogy mindent nagyon közel hozol a befogadóhoz, ezáltal csak egy pici szeletét engeded láttatni a téged körülvevő világnak…
Ha a Hét főbűnt nézzük vagy amivel most foglalkozom, azok mind csendéletszerűek. Megkomponált, kis térben megalkotott kompozíciók. Ezek általában nem monumentálisak. Azt szoktam mondani, hogy az én életművemet húsz négyzetméteren meg lehet csinálni. De én ennek örülök egyébként. Eleve nem vagyok olyan fotós, aki rohangál és egy jó pillanatra vadászik. Nekem a fotózás az egy intim pillanat, ezért legjobban azt szeretem, ha nincs ott senki, amikor dolgozom.
- Hogy kell elképzelni ezt az alkotói folyamatot?
Mindig először fejben készül el a kép. Az a szerencsésebb eset, amikor már fejben megszületik a kép és utána azt papíron is látom. Sajnos ez nem mindig sikerül, mert valamiért annak csak a hatvan-hetven százalékát tudom papírra vetni, amit fejben megálmodtam.
- Már beszéltünk arról, hogy számos fotósorozatod van, amelyek vég nélküliek és ennek megfelelően, a sorozatot alkotó képek sem mindig egy időben születnek. Ilyenkor az idő elteltével mennyire változik az alapgondolat, amely előhívta belőled az adott képsorozatot?
Ez úgy működik, hogyha van egy probléma, ami nagyon sokáig mocorog bennem, akkor azt nehezen tudom magamból kiadni. Ennek hatására vannak olyan sorozatok, melyeknél két-három év is eltelik mire folytatom őket és letisztul egy-egy probléma. Néha csak úgy elkezdek egy kompozíciót készíteni, és csak később eszmélek rá, hogy mi születik meg belőle. Az én képeim általában lázadások, mert iszonyatos szabadságvágyam van. Fotográfiáimmal tükröt mutatok a világnak, mindegyik egyfajta fricska, így reagálok a körülöttünk lévő globális problémákra.
- Ezt a szabadságot adja meg neked a fotográfia is?
Amikor gyerekkorom lecsengett és tudatosabban kezdtem élni, sokkal jobban kezdtek érdekelni a művészetek. Akkor kezdtem el jobban értékelni a fényképezés fotóművészeti részét is. Elkezdtem azon gondolkodni, hogy a sok absztrakt meg mindenféle fura képek vajon milyen gondolatokat rejtenek magukban. Ez annyira foglalkoztatott, hogy habzsolni kezdtem a szakkönyveket és újságokat, amik most is kötegekben állnak otthon. Így tanultam meg fotózni, mindent magam sajátítottam el. Akkor már én is alkotó szándékkal kezdtem el fotózni, szép lassan ismerkedtem a dologgal, és rájöttem, hogy ebben érzem jól magam és csak művészettel érdemes foglalkozni.
- Mit gondolsz, szükséges a technika ahhoz, hogy valaki igazán jó képet tudjon készíteni, vagy elég hozzá a jó látásmód?
Az, akinek jó szeme van és megvan áldva egy jó látásmóddal, annak teljesen mindegy milyen fényképezőgépet használ, az csodát fog csinálni. Én analóg technikával dolgozom, egyáltalán nem használok digitális technikát, én ebben hiszek. Ott van például a Camera Obscura, az egy darab doboz, egy kicsi lyukkal az elején, fényérzékeny anyag csodákat lehet vele művelni. Na most akkor, hol itt a technika? Még objektív sem kell.
- A folyamatos technikai fejlődés mellett mi az, amiért a fotográfusok mégis visszanyúlnak az analóg technikához?
Azért mert a végeredmény teljesen más, de azt, hogy miben más, azt szinte nem is lehet elmondani, azt érezni lehet. Nálam szakavatottabb fotós, Barta Zsolt Péter, aki mind a két technikát használja, azt vallja, hogy az analóg fotónak van mélysége, a digitálisnak nincs. Az analóg fotó az estleges, a digitális pedig nagyon steril tud lenni. Ez a mélység sokszor egy átlag néző számára megfoghatatlan, érzékelhetetlen.
- Hogy érzed, a képeiddel fel tudod arra hívni a figyelmet, hogy a művészetnek gondolatteremtő ereje van és nemcsak, hogy érdemes, de kell is vele foglalkozni, mert több lehet általa az ember?
Jónéhány éve fogalmazódott meg benne az a konklúzió, hogy nincsenek már illúzióim. Most lesz például 25 éve annak, hogy az Esztergomi Művészek Céhe megalakult, ami persze nagyon jó, de én már ezt nem tudom túldimenzionálni, mert tudom, hogy azzal amit csinálok a világot nem fogom megváltani. Lehet, hogy ez nem jó, de ennek ellenére maga a tűz az alkotásban az ugyan úgy megvan.
Pifkó Szera
