Fenyves Krisztián személyében egy céltudatos és kiegyensúlyozott embert ismertem meg, aki igazán szerencsés, hiszen a zongorázásban és a hit gyakorlásában és közvetítésében megtalálta önmagát. Természetesen ahhoz, hogy ez létrejöhessen, hosszú út vezetett, többek között erről is beszélgettünk.
- Te melyik típusba tartozol? Olyan vagy, aki inkább a könnyebbik utat választja, vagy olyan, aki az akadályokkal telit, ami nagyobb felelősséget is hordoz magában?
Nem nagyon szoktam mérlegelni. Amikor az ember fellép, koncertet ad, akkor vállalja a nagyobb felelősséget, de nem azért. mert az a nehezebb út, hanem mert valami vonz afelé, hogy – akár zongorajátékával – adni tudjon az embereknek, s így ez nagyobb örömet is tud rejteni.
- Az első igazán nagy sikerű koncerted után, nem fordult meg a fejedben az, hogy mi lesz akkor, ha a következő nem sikerül annyira jól?
Természetesen megfordul az ember fejében, főleg ha versenyekre is jár, mert ott annak teszi ki magát, hogy másokkal összemérjék, s rangsorolják. Viszont Bartók Béla azt mondta, hogy „a verseny a lovaknak van, nem a művészeknek”. Tehát egy művészi produkcióban elsősorban nem a nagy siker és az első díj megszerzése a cél, hanem hogy hitelesen közvetítse a zeneszerző és önmaga üzenetét, érzésvilágát. Ehhez elengedhetetlen egy belső mérce, hogy igazi értékeket tudjon átadni az előadó azoknak, akik mint befogadó, szubjektíven megélik a közvetített művet.
- Mindig, minden esetben megfelelően működik ez a belső mérce?
Ahhoz, hogy a belső önkontroll mindig megfelelően működjön, fontos, hogy legyen egy „külső fül”, egy tanár, aki „kívülről” látja a tanítványát és segít abban, hogy az adott szerző művét hitelesen adja elő, s annak rendelje alá saját előadói szándékát.
- Ezek szerint kell, hogy legyen egy külső fül, aki segít abban, hogy az eredmény megszülethessen…
Abszolút. Akár több olyan személy is lehet, aki segít abban, hogy egy-egy művet a megfelelően közvetítsen valaki a közönsége felé. Azt lehet mondani, hogy a közönség is „egy külső füllé válik”, amely segít abban, hogy ne legyen öncélú az előadás, hanem az előadó kinyíljon és a jelenlévőkre hangolódva át tudja adni „az üzenetét”. Ehhez a pályához extrovertáltnak kell lenni és ehhez fontos, hogy találjon az ember olyanokat maga körül, akik megtestesítik a külső fület számára. Aztán, hogy a sok tanácsból mit szűr ki, az már az előadó saját felelőssége. Az én külső fülem jelenleg a tanárom, Kecskés Balázs, aki Budapesten a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen és a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskolában is ad órákat. Gondolkodásmódban és minden tekintetben egy nagyon jó emberre és mentorra találtam személyében, akire bátran támaszkodhatom.
- Nálad mikor jött el az a pillanat, amikor azt érezted, hogy már a te érzelemvilágod, egyéniséged, stílusod is irányít egy-egy előadott darabot?
Ebben nem lehet egy konkrét pillanatot meghatározni; ennek a kialakulása és fejlődése hosszú idő (az ember egész életében alakul). Nagyban függ, hogy személy szerint valaki hol áll a zenei tanulmányaiban. Nálam személy szerint előbb jelent meg az, hogy személyes dolgokat is szeretnék belevinni az előadásomban – akár már tízévesen is -, mintsem a szakmai és technikai tudásom meglett volna hozzá.
- Ritka, ha valaki ilyen tudatosan készül már kisgyermekkorában a zenei pályára…
Igen, bár nem a zenei pályára való készülést emelném ki, hanem azt, hogy a zongora vagy bármely más hangszer által a gyermek egy önkifejezési eszközt kap. A hangszeren való önkifejezés viszont csak fokozatosan tud megjelenni, hiszen az emberben megjelenő egyre összetettebb gondolatok és érzelmek kifejezéséhez nemcsak megfelelő technikai tudás, hanem bizonyos élettapasztalat is szükséges.
- Életedben viszont nemcsak a zene játszik fontos szerepet, hanem istenkapcsolatod is, olyannyira, hogy a zenei tanulmányaiddal párhuzamosan a papi hivatásodra is készülsz. Mi indított el azon, hogy ne csak a zene töltse be az életed, hanem vele együtt valami új utat válassz?
A zene egy nagyon fontos kifejezője és táplálója a belső világomnak. A zene és az ember lelki világa közötti kapcsolatról Kodály Zoltán így beszél: „Teljes lelki élet zene nélkül nincs. Vannak a léleknek régiói, melyekbe csak a zene világít be.” Belső világom és lelki életem pedig összefügg azzal, hogy papnövendék vagyok és teológiát tanulok.
Papi hivatásomat úgy élem meg, mint az Úrnak naponta kimondott „igen”-t. „Az Úr hívott meg, mielőtt még születtem; anyám méhétől fogva a nevemen szólított.” (Iz 49,1) Ez az elhívás pedig felülír minden személyes, jól felépített tervet, és a teljes önátadásban nyilvánul meg; átadom magam annak, amire meghívást kaptam: elköteleződni, hogy „eszközként” a nagy „Zeneszerző” gondolatát közöljem az emberekkel, akinek a műve nem más, mint a világegyetem harmonikus volta. Szent Pál így ír: „az adományok ugyan különfélék, a Lélek azonban ugyanaz”. A Lélek ajándékaként tekintek arra, hogy a zene egyetemes nyelvén is lehetőséget kaptam, hogy megszólítsam az embereket, s ezáltal is tanúskodjak a végtelen Harmóniáról.
Az, hogy a teológiai és zenei tanulmányaimat párhuzamosan tudom végezni elsősorban a Jóisten kegyelme; a Jóistené, aki megadja az erőt és a kitartást hozzá. Emellett hálával tartozom Édesapámnak, Főpásztoromnak és a Központi Szemináriumnak, hogy szerető támogatásukkal biztosítják a hátteret, hogy kettő együtt tudjon működni és kibontakozni.
És ezáltal benned is és azokban is harmónia lesz, akik hallgatják a zongorajátékodat…
Pifkó Szera
