Különleges formákból születő állatok, tűzpiros pipacsok, sárkányok és mitikus lények. Brassai Gabriella festőművész bennük találta meg azt, amivel leginkább ki tudja fejezni érzéseit, életfilozófiáját. Vele beszélgettem pályájáról, a művészet boldoggá tevő erejéről és legújabb szenvedélyéről, a kiállítás-szervezésről.
- Lényegében tavaly januárban vetted át Kovács Melinda fotográfustól, a Duna Múzeum kiállításainak szervezését…
Pontosan egy éve, tavaly januárban kaptam meg ezt a lehetőséget, hogy a Duna Múzeumban kiállításokat szervezhetek és rendezhetek. Azonnal igent mondtam erre a felkérésre, mert nagyon tetszett a dolog. Mivel év végén le kell adni a programtervet ezért a tavalyi évet az elődöm, Kovács Melinda már teljesen leszervezte. Így az idén nyílt arra lehetőségem, hogy a saját elképzeléseim szerint álmodhassam meg, milyen kiállítások legyenek ebben az évben a múzeum galériájában.
- Mi volt az amiért egyből igent mondtál erre a felkérésre?
Nagyon régóta szerettem volna ezzel foglalkozni, ezért el is végeztem hét éve egy kulturális menedzser iskolát Budapesten. Ez egy kétéves iskola volt, mely Réz András kezdeményezésére jött létre.
- Ennek az évnek a programját mi alapján állítottad össze?
Az éves terv vázát természetesen a saját elképzeléseim adják, melybe folyamatosan beleépítettem azokat a megkereséseket, amik az előző évben érkeztek. Ezért nagyon gyorsan, körülbelül már májusra összeállt a program. Annyi mindenki szeretett volna kiállítani és annyi megkeresés érkezett, hogy már szeptemberben vissza kellett utasítanom az embereket, mert betelt a naptár.
- Milyen koncepció mentén haladnak majd a kiállítások?
Az idei célkitűzésem a program megalkotásánál az volt, hogy olyan esztergomi művészeknek adjak teret és lehetőséget a bemutatkozásra, akiknek eddig nem sok lehetőségük nyílt arra, hogy megmutassák mit tudnak.
- Ki lesz az első kiállító 2016-ban?
Bognár Géza lesz az első kiállító művész, akiről csak kevesen tudják, hogy az ötvösmesterségen kívül könyveket illusztrált a Magvető Kiadónak. Teljesen új anyaggal készül erre a kiállításra, amivel az esztergomi piac életét mutatja be, sajátos grafikáin keresztül.
- Miért jön el az a pont, amikor már egy művész többre vágyik annál, hogy alkosson és ezért elindul egy másik úton is? Nálad mi volt ennek a mozgatója?
Szerintem mindig mindenki vágyik arra, hogy mást is csináljon, mint amit általában csinál. Az én esetemben az otthonfestés rettenetesen magányos szakma. Vágytam arra, hogy többet találkozzak emberekkel, ezért nagyon örültem, amikor jött egy olyan megkeresés, hogy tanítsak. Ez már több mint tizenöt éve volt. Természetesen meg is ijedtem ettől az egésztől, hogy képes vagyok-e én erre. Akkor már tíz éve csak festettem, ezért felmerült benne a kérdés, hogy tudok-e tanítani, annak ellenére, hogy elvégeztem Iparművészetit és Olaszországban is képzőművészetet tanultam. Úgy éreztem, hogy a tanítás egy óriási felelősség, ezért iratkoztam be a Réz András által alapított iskolába. A tanítást nagyon megszerettem, mert sok pozitív visszajelzést kaptam. A gyerekek, akiket tanítottam rengeteg pluszt kaptak a rajz által, mert ez egy felszabadult alkotási forma, ami sok érzelmi töltetet ad az embereknek.
- Téged milyen érzelmek vezéreltek akkor, amikor az első igazi alkotásaid megszülettek?
Csenge születésekor készítettem az első igazi képem. Huszonnégy évesen akkora sikerélményt adott az ő születése, hogy azt gondoltam, ezek után bármire képes vagyok. Onnantól kezdve megtaláltam a helyemet az életben. Karcsú doktor kapta az első képemet, Csenge születése alkalmából. Utána az, hogy otthon voltam Csengével az nagyon-nagy felüdülést jelentett számomra. Volt egy szoba, ahova el tudtam menni és tudtam alkotni. Ez nagy előnyöm volt a többi kismamával szemben, hogy nem csak háztartást vezettem és gyereket neveltem, hanem közben alkothattam is, és az akkor bennem lévő érzelmeimet meg tudtam jeleníteni a képek által.
- Csenge szintén képzőművészeti pályán csillogtatja meg tehetségét…
Gyermekeim esztétikai nevelésére mindig is nagy hangsúlyt fektettem. Már hat éves korukban elvittem őket Olaszországba, mert minden kisgyereknek el kellene mennie oda, hogy kialakuljon egy jó esztétikai érzék és ízlésvilág. Szerintem ez mindkettőjüknél bejött. Az, hogy mindketten alkotnak, természetes volt, hiszen ezt látták maguk körül már kisgyermek koruk óta. Csenge testvére, Ida is kézműveskedik.
- Mi szerepelt az első képeden?
Egy képzeletbeli állatszerű dolog volt, egy absztrakt kompozíció.
- Ezek szerint az állatvilág már akkor is megjelent a vásznaidon…
Az elsők inkább olyan képzeletbeli figurák voltak, mint sárkányok, ördögök meg szatírok, de ez jellemző a mostani képeimre is. Ritkán csinálok valódi, és nem képzeletbeli állatokat, ezeket pedig szabadon alakítom. Például azért csinálok halakat meg madarakat, mert nekem fontosak a színek és kompozíciók, az érzelmi hatások. Azért van szemük is ezeknek az állatoknak, mert azokon keresztül tükröződik az érzelem. Először általában a színharmóniát képzelem el és csak körülbelül látom a kompozíciót és azt, hogy mi lesz belőle. Nem akarom megváltoztatni a társadalmat, inkább egyes embereknek akarok jóérzést hozni és boldogságot vinni az életébe az alkotásaim által.
- Számos kiállításod megnyitóján voltam már, melyekre rengetegen voltak kíváncsiak. Szerinted mi a titka ennek?
Talán az, hogy alapjában véve, derűs és elégedett ember vagyok és valószínűleg ezt tükrözik a képeim is. Az emberek nem a bús és a szomorú dolgokat keresik, mert egy megtört alkotó műveit nem biztos, hogy szívesen tesznek a művészetkedvelők a falra. Valószínű, az én képeimből az sugárzik, hogy nem vagyok megkeseredett. Szeretem az életet, szeretem a családomat, boldog vagyok, így ahogy vagyok, ezért nem is tudnék olyanokat festeni, amelyek a mélabút közvetítik. Mindig is arra törekedtem, hogy a dolgok jó oldalát nézzem.
Pifkó Szera