A thrillerek kedvelői bizonyára találkoztak már Peter East, Peter Eastborough, Esther G. Wood, Peter Shark vagy éppen Tom Higgins nevével. E számos név mind egy írót fed, akinek nemrégiben jelent meg huszonötödik regénye. Ennek kapcsán beszélgettem Várady Eszterrel, aki amellett, hogy igazgatja a Helischer József Városi Könyvtárat, írói álnevek mögé rejtőzve szórakoztatja a thriller rajongóit.
Fotó: Nyári Andrea
- A te életedben az írás és a munkád szorosan összefügg egymással…
A kettő óhatatlanul összefügg, de nem jelenti azt, hogy mindenki ír, aki olvas. Viszont akkor, amikor én fiatal voltam, minden második ember próbálkozott versírással, legalábbis az ismeretségi körömben csaknem mindenkit megérintett az írás varázsa.
- Nálad mikor jött el ez a pillanat?
Nálam tizenegy-tizenkét éves korom körül kezdődött az írásmánia. Majdnem mindenkinek az életében vannak túlfűtött szakaszok, amikor az írást használja az önkifejezésre.
- Főleg a tinédzsereknél divat a naplóírás. Te annakidején írtál naplót?
Fiatal koromban igen, és időközönként még most is megpróbálkozom vele, de onnantól kezdve, hogy megjelennek könyvei valakinek, akkor már nem szívesen ír csak magának. Voltak olyan időszakok az életemben, mint például a fiam, Dénes születése előtti időszak, amikor rendszeresen vezettem naplót.
- Azt mondják a naplóírás fejlesztheti az íráskészséget és a gondolkodásmódot…
Persze, ez teljesen egyértelmű. Az, hogy valaki olvas, az is nyilvánvalóan bővíti a szókincsét, az empatikus képességeit és a személyiségét is gazdagítja. Írásnál viszont aktivizálódnak ezek a képességek, különösen igaz ez a fogalmazásnál, a szókincshasználatnál, az önkifejezésnél. Ez egy óriási dolog, mert ha ezt valaki megteszi passzívan, akkor ez az aktív kommunikációban is hatalmas segítségére lehet. Segíthet például megfogalmazni az identitást, helyretenni az érzelmeket, mélyére nézni a dolgoknak: kapcsolatoknak vagy esetleg konfliktusoknak. Ez egy hihetetlen nagy dolog.
- Téged mi döbbentett rá arra, hogy az írással komolyabban kell foglalkoznod, és nem csak a fióknak kell írnod?
Soha nem fordult meg a fejemben, hogy nekem valaha könyveim jelennek meg. Azért kezdtem el írni, mert bizonyítani akartam, elsősorban magamnak, hogy olyan könyvet én is tudok írni, mint amilyenek a nyolcvanas évek végén áradtak Nyugatról, és nem éppen magas színvonalról árulkodtak…
- Hogyan állt össze az első regényed?
Nagyon sokat olvasok, és nagyon szeretem ezt a műfajt is. Szeretem az akciót, az a legfontosabb a krimi, a thriller a műfajában. Így az első regényemet is –aminek apropóját az esztergomi Keresztény Múzeum adta- az akció mozgatta. Hihetetlen módon élveztem az írást.
- Az előbb beszélgettünk az emberi kreativitás fejlesztéséről. Nem gátolja az olvasói képzelet szárnyalását az, hogy manapság az írók különösen nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy minél részletgazdagabban írják le például a cselekményt vagy egy-egy szereplő tulajdonságait és kinézetét?
Nézd, a szerző részéről meggyőződésem, hogy szükséges a részletgazdagság és az, hogy minél színesebben írja le a cselekményt. Rendkívül fontos, különösen ebben a műfajban, amit a legszélesebb körben olvasnak. Mivel nagyon telített a piac, ezért kell valamifajta eredetiség, amitől egy picit más lesz, mint a többi. Kell, hogy az ember kitaláljon valamit, amivel fel tudja dobni az általa írt sztorit, vagy színesíteni azokat a figurákat, akik a főhősei egy-egy történetnek. Sokszor én is abba a hibába esek, hogy hasonló karakterű figurákat hozok létre, de hát egy idő után, ahogy szokták mondani, új már nem igen van a nap alatt.
- Lehet, hogy ez azért van, mert mindegyik szereplő belőled táplálkozik, nem tudsz elvonatkoztatni magadtól…
Amikor a közeli hozzátartozóim, barátaim elolvasták mondjuk a Villámcsapást, a Halálos keresztet vagy a Sátán nevébent, csodálkozva tették fel a kérdést, hogy honnan kerülnek elő belőlem ilyen borzalmas történetek és figurák. Ráadásul úgy írok, mintha diktálnák. Az én regényeim szinte önmagukat írják, magam sem értem, hogy hogyan.
- Van, amikor újraolvasod a műveidet?
Igen. Akkor szoktam újraolvasni őket, amikor meghallom valaki olyantól, hogy olvassa, akit ismerek és számít a véleménye. Ilyenkor megpróbálom az olvasó szemével nézni a könyvet, és akkor bizony egy csomó hiba kijön.
- Nem érzed azt, hogy például másképp kellett volna befejezned egyiket vagy másikat?
Az, hogy esetleg itt-ott javítanom kéne a fogalmazásban, vagy nem jó a szórend abban lehet, de, hogy az egész történeten változtassak, olyat soha nem akartam. Úgy vagyok vele, hogyha egy könyvet befejeztem, akkor az számomra kész és onnantól elengedem. A legelső művemről, A Tóbiás az angyalról, Sükösd Mihály irodalomtörténész, irodalmár írt lektori szakvéleményt, és kijelentette hogy abszolút nem látszik rajta, hogy ez első könyv, mert minimális javításokkal mehetett volna a nyomdába. Aztán persze ment is…
- A legelső műveid, hogyan kerültek kiadásra?
Sohasem házaltam. Akkor még nem volt számítógép és én úgy csináltam, hogy három példányban, indigóval, írógéppel megírtam a műveim, és elküldtem postán a kiadóknak. A Sátán nevében-t elküldtem három vagy négy helyre, ebből három kiadó visszajelzett és azé lett, aki személyesen eljött hozzám.
- Nemrégiben jelent meg a huszonötödik könyved. Az elmúlt években változott valamit az írásaid célja?
Ez a huszonöt könyv azért született meg, mert szeretek olvasni és írni és olyan dolgokat szeretek írni, amilyeneket szívesen elolvasnék én is. Persze ez nem mindig sikerül, de általában az a szempont, hogy pörgős, érthető és hiteles legyen. Bizonyos trendi törekvésekkel szemben tudatosan arra törekszem, hogy az alapvető, régi értékeket őrizzem a műveimben úgy pl., hogy a hagyományosan pozitív hősöket jelenítem meg regényeim lapjain.
Pifkó Szera
