Amikor a jazz zenével először találkozik az ember, akkor vagy nagyon megszereti vagy nagyon nem. Ez attól is függ, hogy a populárisabb vagy épp az elvontabb, alternatívabb változatával találkozunk először. Számomra, a jazz a szabadságot és az életörömöt jelenti, de vajon mi a helyzet azzal, aki már tizenéves korától kezdve szinte elválaszthatatlan a jazz zenétől? Vörös László jazz zongoristával ennek a zenei műfajnak a sajátosságairól, nehézségeiről és taníthatóságáról beszélgettünk.
- Te melyik irányvonalát képviseled ennek a zenei műfajnak?
Nagyon nehéz megmondani. A jazzben van egy olyan irányvonal, amikor nagyon lazák az improvizáció keretei, tehát nincsenek harmóniai megkötések. Viszont én olyan zenét játszom, aminek keretei vannak, azt szeretem és azt is tudom.
- Szerinted mi a célja annak, aki az alternatívabb jazz zenét játssza?
Azt gondolom, hogy nem célja soha senkinek a nehezen emészthetőség. Általában az alternatívabb zenék kikövetelik maguknak a figyelmet, és nem csak egyfajta háttérzeneként szeretnének funkcionálni. Célja pedig az lehet, hogy odafigyelj rá az első hangtól az utolsóig.
- Ezek szerint a testvéreddel a populárisabb irányt képviselitek…
Igen. A testvéremmel, Vörös Nikivel mi teljesen populáris és igényes zenét játszunk. A jazznek az énekes válfaja az mindig is sokkal-sokkal hallgathatóbb, mint az instrumentális, mert a hangszeren bármit el lehet játszani, még a legelvetemültebb dolgokat is, de kiénekelni nem lehet. Énekelni csak olyanokat lehet, amiket belülről hallasz, és az már nem lehet fogyaszthatatlan.
- Mi volt az, ami a jazz zenében megfogott és magával ragadott?
Az egyik dolog a végtelen nagy szabadság, ami valójában nem is annyira végtelen. Ha már elég sokat tanulod a jazzt, akkor úgy érzed, hogy iszonyú sok kötöttség van benne, de mégis sok szabadság. A másik, hogy a kifejező ereje elképesztően magával ragadó és meggyőző, annyira, hogy nem tudok ellenállni neki. Emberközelibb mint a műzene: van íze, szaga, minden…
- Mikor kezdődött a kapcsolatod a zongorával és ezzel a műfajjal?
Zenei általánosba jártam, ezért már tizenéves koromban foglalkoztam valamennyire zenével, de csak húsz éves korom körül találtam rá erre a műfajra.
- Mindig nagy kérdés annak, aki hallás alapján tanul énekelni, hogy szükséges-e a szolfézst elsajátítania. Te mit gondolsz, mennyire lényeges?
Muszáj szolfézst tanulni. Nem a kottaolvasás miatt, mert azt csak gyakorolni kell, hanem azért, hogy az ember megértse, hogy született az a darab, amit hall és játszik vagy elénekel. Miért úgy van megírva, ahogy. És nem utolsó sorban azért, hogy tudjon maga is komponálni, hangszerelni. Érteni a zenét akkor kell, ha csinálni is akarja az ember, vagy ha változtatni akar a már megírt művön valamit.
- Egy idő után mindenki eljut ide?
Ez egy kényszerű fejlődési folyamat eredménye. Senki sem azért megy el zenélni, hogy a hármas vagy a négyes hangzatokat biflázza be, vagy a dögunalmas magas skálákat gyakorolja. Mindenki azért játszik vagy énekel, mert az jó és nyilván van egy kis érzéke vagy tehetsége hozzá. Ebben a zenei fejlődési folyamatba egyre inkább el lehet mélyülni és egyre jobban lehet hallani azt, hogy ki-mit csinál a zenekarban és ki, milyen ritmikákat játszik. Egy idő után mindenki vágyódik arra, hogy maga formálja a zenét, úgy mint a szobrász az agyagot. Egyfolytában keressük azt a hangzást, ami bennünk van, de ezt nagyon nehéz megtalálni.
- De meg lehet találni azt a mélységet, aminél mélyebbre már nem kell ásni ahhoz, hogy valaki rátaláljon a saját zenéjére?
Soha nincs olyan, mert eljut a zenész valahova és éppen akkor azt hiszi, hogy na, az lesz az, amiben ő a leginkább kiteljesedhet. Aztán egy idő után még akar, meg még akar az ember és akkor megint fejlődik egy kicsit, és arra megint azt mondja, hogy ez az, ami teljesen kifejezi azt, amit ő akart, ami benne volt. És akkor ez megint jó lesz körülbelül két évig.
- Akár a képzőművészeknél a különböző korszakok…
Ez pontosan így van.
- A Szentgyörgymezői Olvasókörben szerdánként te is segítesz abban, hogy tanítványaid rátaláljanak saját zenéjükre. Mi kell ahhoz, hogy valaki nálad tanulhasson?
Azt szokták mondani, hogy jazzt úgy jó elkezdeni, hogy legalább három évig már járt klasszikus zongorára valaki. De vannak kivételek, nekem például van két olyan tanítványom is, akik még sosem jártak klasszikus zongoraórára, de a szüleik azt szeretnék, hogy egyből a jazz irányába menjenek el. A legfontosabb kritérium az, hogy valaki akarja ezt a műfajt elsajátítani, és hogyha ez megvan, akkor semmi sem számít. Eljöhet hozzám tanulni úgy, hogy még semmit sem tud. Azért is jó a jazz, mert mindent meg lehet oldani benne. Minden csak akarat kérdése.
- Akkor ezek szerint nincs lehetetlen…
Nincsen, vagy legalábbis én még nem találkoztam olyannal.
Pifkó Szera